„Tégy, amit akarsz. De mindig tudni fogod, mitől féltél. Félni annyi, mint meghalni. Annyi, mint mulasztani. Annyi, mint soha. Soha többé. Értsd meg, soha, soha többé. Életed parancsa nem az, hogy kell. Mert nem kell semmi. Nincs kényszer. De tudd meg, hogy ezt itt soha nem tudod megtenni többé. Amit nem teszel meg itt, ma, most, azt nem fogod tudni soha. Amit félsz megtenni most, azt elvesztetted örökre.” Hamvas Béla
Az elmúlt három hét idejében többféle módon,
és megközelítésben volt részem:
Többen megállítanak útjaimon a városkánk
utcáin, és ez részint nagyon jó. Elmondhatom. Bácsik, és nénik, meg fiatalok
is. Kérdik, illetve kérdeznék de nem igen merik talán megkérdezni, hogy :”Most
mi lesz a következő lépés?” – és kezet nyújtanak.
Tisztelem Őket! Semmit nélkülük el nem értem,
semmit el nem értem még. Elmentem a fővárosba a Kulturális Minisztériumban - híja
micsoda szép vadonatúj henger alakú szerintem túl magas üvegacél zöld épület – és
ott az ideiglenes bentlakók nagyon rendesen fogadtak, kávéval vagy teával
kínáltak, és még ettünk is puliszkát kockára vágva túróval. Nem, nem ittunk
semmit. Aztán közben jöttek sokan, hivatalosságok, és kíváncsian néztek rám.
Mintha külföldről tévedtem volna ide, úgy néztek. Kérdezősködtek, hogy ott ahonnan
én jövök milyen az élet és egyebek. Láttam azt is hogy ismerik, halottak erről
a helyről, de nagyon távolinak tűnhetett, mert nagyon csodálkoztak. Szemeiken,
arcukon láttam azt is. Aztán egy magasabb cipőben bejött a főnök is. Mindenki
annak szólította. Kezet rázott velem, tehát felvettem a hivatalos formámat.
Elővettem, és eléje helyeztem a sok, több
mint száz oldalból álló aláírás köteget, összefűzve szépen, a Kultúrpalota
mellé tervezett aberráns parkírozó ház tervével együtt. Ők ott magas képesítésű
szakemberek, kik elámultak láthatóan, az elbeszélésemen, és azon, hogy mit
akarnak egyesek a nyakunkba varrni saját érdekből, saját haszonnal, és
biztosítottak, igen hihetően, hogy nem lesz részükről erre engedély. Ameddig ők
vannak ott.
Békésen elváltunk, és megjött a
kormányváltás. Szinte velem együtt érkezett meg a régi szereplőkkel, csak én visszajöttem
haza.
Azóta itthon a hallgattatásomon fáradoznak
erre megfizetett és megbízott lakótársak, kik ereiket fitogtatva büszkék is
arra, hogy földre teperhettek. Ők hárman voltak, fényes nappal az egyik
belvárosi járdán, én meg egyedül. Ez a heg hamar elmúlt, a napokban már külső
nyoma sincsen.
A második oldal sokkal finomabb, illetve
szociálisabb volt, mert magas rangú képviselők helyi berkekből keresték
társaságomat, de ezek fenyegetések nélkül. Ilyent és olyant mondanak,
idegességet, vagy akár nagy baráti összeveszést-haragot színlelve, ha nem
hallgatok rájuk. Nem mondtak számomra érdekeset, sem megnyerőt – csak esetleg
sajnálatosat. Nem is biztattak, talán azt mondhatom, hogy kicsit ijedten
keresgéltek szemeikkel szememben.
Itthon semmi különös nem történik, tisztelt
olvasok. Azt viszont tudjuk, hogy közben félig meddig lejártak a március 15-ei
események. Szerintem részünkről magyarok részéről szépen méltóan hozzánk.
Azzal, hogy a magyar hatóságok is aljas, megvásárolt szerepet kaptak, és a
nemzeti képviselőink is a távoli háttérben hallgattak, aztán meg nagy mellénnyel
akartak, mint mindég babért aratni, megszoktuk. De még meddig fogadjuk el,
kérdem én, tétlenül.
Eldöntöttem, mert azt kérték többen az
olvasók közül, hogy szervezzek meg még egyszer egy közgyűlést, és beszélgessük
meg a dolgainkat. Törekszem rá. Annak az eseménynek folynak az előkészületei. Ígérem,
ha összejön, és többen leszünk össze jön, együtt közösen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése