Töredékek
…
“KÜLÖNBSÉG A KÖZÖTT, AMIT MEGTESZÜNK,
ÉS AMIRE KÉPESEK LENNÉNK, MEGVÁLTOZTATHATNÁ A VILÁGOT.” Gandhi
Vannak sikeresebb intézményesített „sorstársak” kik már hosszabb ideje
harcolnak az örvénnyel melybe beleléptek saját akaratukból, kiket a háttérben
suttogók csöndes egyetértéssel hitük szerint rájuk jellemző megnevezéssel
illetnek – és ezzel letudják a személyre szabott meghatározó ügyet, a
jellemzést. Ők magukat, mint ahogy azt egyébként mutatják is, már gyakorlott
tapasztalatot szerzett politikusok. Illetve ezt tartják magukról fűtött
irodájukban, az adófizetők pénzén telefonjaikat csak saját maguk által
meghatározó időszakban használó a végtelenség hitében burkolózó embertársaink
ők is.
Mi is egyszerű emberek vagyunk, szenvedő, keservesen küzdő,
mindennapjainkért küzdő álmodozó, reménykedő, dacoló ritkán nevető, zsigereinkben
lobbanékony, csendes tehetetlenségünkbe beletörődő, már – már passzív visszahúzódó,
becsapott, egyesek szerint felhasználható tárgyai (mikor szükség van ránk)
szürke alanyai lettünk, bohócai a környezetünknek, és nekik.
Már fel sem figyelünk az ígérgetésekre, mert azok csak négyévente hangzanak
el, és közben annak örvendünk, ha történetesen semmi sem rosszabbodott. Azt
viszont elhallgatjuk, már otthon a falak között is csak magunknak mormogjuk,
(ne keltsük a mérges hangulatot a feszültséget, és azon gondolkozunk, vajon mit
tegyünk az asztalra), hogy nincs állás, hogy ha van, akkor nincs fizetés.
Környezetünkben az írott, vagy a hangos média semmiről sem beszél (bármelyiket
olvassuk, hallgassuk), butítva vagyunk tömegesen, és hagyjuk. Beletörődtünk
ebbe is. Meddig kérdem, meddig még?!
- Bár tudjuk,
és tűrjük – létünkért, gyerekeinkért, családunkért (nyilván kinek még megvan a
családja itthon egészben, és nem szóródott szét a nagyvilágban), és örvendünk a
csonknak mit elénk vetnek. Mondjátok, tisztelt feleim ezt érdemeljük mi?! Ez a
mi örökségünk, ezt örököltük az őseinktől?! Ez a mi hagyatékunk - itthon, az őseink
földjén, a szülőföldünkön? Huszon - éve sikeresen elvették, elrabolták,
visszavették, kiölték belőlünk újra a reményt – és belefonnyadtunk hétköznapjainkba.
Ha valami érdekes újszerű történik, passzívak vagyunk – ha egyáltalán
tudomásunkra jut, és közömbösen, érdektelenül tesszük tovább a dolgunkat.
Személyes dolgaimról:
Sokan azt mondogatták próbáljak meg egy Blogot, egy
egy gondolat erejéig összefoglalni, hogy ki is vagyok, mit is csinálok és
miért. Mindég azt mondtam, elmondom itt is, hogy nem tisztem az írás, a
mondattani szerkesztés, stb. stb. „Történelmemről” semmit vagy nagyon keveset
látok érdemesnek itt elmesélni. Ki itthon nem ismert eddig, ezen túl sem fog.
Ez nem egy beképzelt gőgös gondolat: húsz éve élek újra itthon, Erdélyben, és
közben a nagy Erdélyre gondolok. Éltem
„és közben kóstolgattam” FelsőHáromszék városait, falvait, a Csángó földet, és
a Bukovinai Székelyek világát is. De laktam a szórványban a Bánság vidékén ahol
több mint tíz éve hangzott el egy csöndes underground értekezleten, vészjóslóan, hogy rohamosan fogy a
nemzetünk. Azóta csak romlott a helyzet. Azóta pellengére állítanak, négyévente
felszólítanak, hogy vonuljunk az akolhoz. De Nemzetünk csak fogy és fogy, és
semmit nem tehetünk!
Meguntam tétlenségben létezni, és továbbra is passzívan elviselni napirendi
butításainkat.
Hiszem és vallom, hogy mindenkinek van és lehet véleménye, és azt el kell
mondania. Hiszem és vallom, hogy mindenkinek lehet akarata és azt meg kell
engedni neki, hogy megtehesse. Hiszem és vallom, hogy mindenkinek kell,
lehessen beszélni, elmondania gondolatait. Hiszek abban a jogállamiságban,
amelyet több mint tíz évig gyakoroltam, és tanulmányoztam. Szándékkal nem
neveztem demokráciának. Gondolataim nem szándékoznak napirendszerességgel
megjelenni, csak ha történik valami és el kell mesélnem azokat.
Célom és szándékom, el elmondani, megnyitni Ön, az olvasó előtt az ajtót,
hogy Ön, Önök is felálljanak és elmondják gondolataikat, sérelmeiket,
örömeiket, csalódottságaikat, a városunkat terrorizáló politikai kiskirályokkal
szemben. Ameddig az erőm, bírja…
