Kételyek, a gondolatokhoz

"Nem az a baj, hogy kevés idő áll a rendelkezésünkre, hanem főképp az, hogy sokat elfecsérelünk abból, ami adatik."

„Miért nem vallja be senki bűneit? Azért, mert még most is bennük él; az álmot is az szokta elbeszélni, aki már felébredt.” (Seneca)

• A tegnap este még úgy tudtam, hogy egy szóbeli, előzőleg írásban a hivatalos formák betartásával beiktatott kérés, és a személyes kapcsolatok hatására, "régiségére" alapozván, megkapjuk a meghívottakkal és az illetékes közvetlen érintettekkel , meg a Marosvásárhelyiekkel együtt a Kultúrpalota kistermét a közgyűlés megtartására. 
• A tegnap este feltűnt kicsit, a homályosítás a vezető érintettek részéről és a merő oktatás.

 A döntésem a következő:

• A biztonság kedvéért egy másik időpontot és termet lefoglaltam a cél érdekében. Ha valami változik a lehető "szócsöveken" keresztül elmondom majd.
• Diverzió és a butítás folyik ezen a téren is, és félő, hogy a közakarat, a több ezer aláíró, támogató ellenére ez a terv valamilyen formában meg fog valósulni. 
• Vagy nem parkolóház formájában, vagy valamilyen más elképzelés szerint, ami a javunkra, a város javára, a jövőt illetően hasznossá közhasznúvá válhat. Ezzel nincsen semmi baj, de akkor is érvényesek a törvények amelyek a koncessziót illetik, és a területrendezést. Azt sem szabad, és lehet a város lakóinak a torkán lenyomni, jól megtárgyalt, megmagyarázott érvek mellett. Még akkor sem ha közös az érdek nemzetiségtől függetlenül.  A közös érdek viszont egy százharmincezres lakóságú városban kimondottan azokat illeti, és jogosan. Nem utólag valakiknek a hátérdöntése nyomán kell hallgatólagosan belegyezésüket adják, mert már minden eldöntetett a fejük fölött, és már nem tehetnek semmit. 
• Igen, nagyon is , és több oldalról is oda kell figyelnünk, az események eltusolásának kísérleteire.

Még jelentkezem.

Kovács István Dávid

Támolygok

„Tégy, amit akarsz. De mindig tudni fogod, mitől féltél. Félni annyi, mint meghalni. Annyi, mint mulasztani. Annyi, mint soha. Soha többé. Értsd meg, soha, soha többé. Életed parancsa nem az, hogy kell. Mert nem kell semmi. Nincs kényszer. De tudd meg, hogy ezt itt soha nem tudod megtenni többé. Amit nem teszel meg itt, ma, most, azt nem fogod tudni soha. Amit félsz megtenni most, azt elvesztetted örökre.” Hamvas Béla

Az elmúlt három hét idejében többféle módon, és megközelítésben volt részem:

Többen megállítanak útjaimon a városkánk utcáin, és ez részint nagyon jó. Elmondhatom. Bácsik, és nénik, meg fiatalok is. Kérdik, illetve kérdeznék de nem igen merik talán megkérdezni, hogy :”Most mi lesz a következő lépés?” – és kezet nyújtanak.

Tisztelem Őket! Semmit nélkülük el nem értem, semmit el nem értem még. Elmentem a fővárosba a Kulturális Minisztériumban - híja micsoda szép vadonatúj henger alakú szerintem túl magas üvegacél zöld épület – és ott az ideiglenes bentlakók nagyon rendesen fogadtak, kávéval vagy teával kínáltak, és még ettünk is puliszkát kockára vágva túróval. Nem, nem ittunk semmit. Aztán közben jöttek sokan, hivatalosságok, és kíváncsian néztek rám. Mintha külföldről tévedtem volna ide, úgy néztek. Kérdezősködtek, hogy ott ahonnan én jövök milyen az élet és egyebek. Láttam azt is hogy ismerik, halottak erről a helyről, de nagyon távolinak tűnhetett, mert nagyon csodálkoztak. Szemeiken, arcukon láttam azt is. Aztán egy magasabb cipőben bejött a főnök is. Mindenki annak szólította. Kezet rázott velem, tehát felvettem a hivatalos formámat.

Elővettem, és eléje helyeztem a sok, több mint száz oldalból álló aláírás köteget, összefűzve szépen, a Kultúrpalota mellé tervezett aberráns parkírozó ház tervével együtt. Ők ott magas képesítésű szakemberek, kik elámultak láthatóan, az elbeszélésemen, és azon, hogy mit akarnak egyesek a nyakunkba varrni saját érdekből, saját haszonnal, és biztosítottak, igen hihetően, hogy nem lesz részükről erre engedély. Ameddig ők vannak ott.

Békésen elváltunk, és megjött a kormányváltás. Szinte velem együtt érkezett meg a régi szereplőkkel, csak én visszajöttem haza.

Azóta itthon a hallgattatásomon fáradoznak erre megfizetett és megbízott lakótársak, kik ereiket fitogtatva büszkék is arra, hogy földre teperhettek. Ők hárman voltak, fényes nappal az egyik belvárosi járdán, én meg egyedül. Ez a heg hamar elmúlt, a napokban már külső nyoma sincsen.

A második oldal sokkal finomabb, illetve szociálisabb volt, mert magas rangú képviselők helyi berkekből keresték társaságomat, de ezek fenyegetések nélkül. Ilyent és olyant mondanak, idegességet, vagy akár nagy baráti összeveszést-haragot színlelve, ha nem hallgatok rájuk. Nem mondtak számomra érdekeset, sem megnyerőt – csak esetleg sajnálatosat. Nem is biztattak, talán azt mondhatom, hogy kicsit ijedten keresgéltek szemeikkel szememben.

Itthon semmi különös nem történik, tisztelt olvasok. Azt viszont tudjuk, hogy közben félig meddig lejártak a március 15-ei események. Szerintem részünkről magyarok részéről szépen méltóan hozzánk. Azzal, hogy a magyar hatóságok is aljas, megvásárolt szerepet kaptak, és a nemzeti képviselőink is a távoli háttérben hallgattak, aztán meg nagy mellénnyel akartak, mint mindég babért aratni, megszoktuk. De még meddig fogadjuk el, kérdem én, tétlenül.

Eldöntöttem, mert azt kérték többen az olvasók közül, hogy szervezzek meg még egyszer egy közgyűlést, és beszélgessük meg a dolgainkat. Törekszem rá. Annak az eseménynek folynak az előkészületei. Ígérem, ha összejön, és többen leszünk össze jön, együtt közösen.

Kovács István Dávid (K.I.D.)

Megdöbbenek...

Munkács vára

   Most amikor a nemzetközi híroldalak és on line tévécsatornák 

szinte percnyi pontossággal arról számolnak be, hogy mennyire feszült a helyzet ideát a szomszédunkban, nem tudom elodázni a pillanat feszítő erejét, hogy mi, itthon hallgatunk, hiszen Ők is odaát úgy mondhatni testvéreink, egy szétszakadt nemzet, Nemzetünk sorstársai.